A címben látható felkiáltással köszöntötte az első bejegyzésemet a blog.hu. 

Szívesen látnak a szerkesztők, az oldal karbantartói, holott bevallom, nem szívesen kezdek neki a blogom írásának. Azt sem tudom meddig fog pontosan tartani. Kitartó leszek-e az írásban, vagy felhagyok vele, mint általában az emberek nagy része felhagy dolgokkal, köztük én is. Teszünk fogadalmakat, meg akarjuk váltani a világot, de utána az esetek nagy részében nem történik semmi, és visszacsúszunk a hétköznapi, átlagos emberek közzé. 

Jó okom van írni. Sok gondolat kavarog bennem. Persze, sokan mondanak hasonlót, hogy bennük is rengeteg gondolat van, na bumm még sem írják le... Én magamért írok, magam miatt. Önzőség, meg lehet, de valahogy fel kell dolgoznom az elmúlt hónapok történéseit. 

Az eddigi tapasztalataim szerint az emberek nagy része (gondolok itt elsősorban a szűkebb környezetünkre, hazánkra, esetleg Európára) nem is sejti, hogy mennyire szerencsés, mennyire gondtalan az élete, mennyire messze van tőle a teljes összeomlás, a káosz, a nihil, a semmi. Az úttalanság. Az az érzés, mikor hiába teszel bármit, nem te irányítod a saját életed, hanem az események sodornak, visznek és nem tudsz ellene tenni semmit. 

Még az egyik nap minden egész körülötted, majd alig néhány nap leforgása alatt, minden "egész eltörött", nem tudod mit csinálj, merre fuss, merre menj. Tűzoltásra van lehetőség, előremenekülésre, de "elöl" nem vár más csak a szakadék, a semmi, a káosz

Nem is sejtjük sokan, de az egészben a legszörnyűbb, hogy mindez minden előjel nélkül bekövetkezhet. Egyik nap még minden fényes, minden egész, a mindennapi apró-cseprő dolgok folynak körülötted, majd hirtelen minden összeomlik. Ami volt nincs, és ami van, az jobb lenne, ha nem lenne. 

Az embernek, embernek kell maradnia, stabilnak, nem meginogni, miközben a talaj kicsúszik alólad. Próbálod tartani magad, de érzed, hogy esel, zuhansz, és legszívesebben átadnád magad ennek a zuhanásnak, és csak lebegnél a semmiben. Elfelejtenéd azt, hogy létezel, hogy elfelejtenéd magának a létezésnek a terhét. Lennél, de csak mint egy könnyű őszi falevél a víz tetején. Lebegnél céltalanul és lényegtelenül. Nem akarsz csinálni semmit, csak lenni, annak minden terhe és minden gondja nélkül.

Természetesen tudod, hogy ezt nem lehet. Nem lehet "elhagyni" magad, tudod, hogy cselekedned kell, de a gond az, hogy nem tudod mit. Merre fuss, mit csinálj, hisz legszívesebben nem csinálnál semmit. Nincs, olyan dolog, ami igazán érdekel, csak lenni akarsz. Sütkérezni a napsütésben, úszni ötven métert, és fáradtan kifeküdni a medence partjára, egy jót beszélgetni egy pohár bor, vagy egy aranyló sör társaságába apáddal.

De ezt nem teheted meg, hiszen apád már nincs. Apád, akinél jobban kevés embert szerettél, egyik napról a másikra elment. Karácsonykor még együtt díszítettétek a fát, nézted, ahogy készíti a halászlevet, és együtt énekeltétek a karácsonyi dalokat "Mennyből az angyalt", majd márciusban arra riadsz fel, hogy már Ő is az anagyalok között van. Egy gyors lefolyású betegség, alig két hónap leforgása alatt végez vele. 

Szilveszter után még kikísért a vonathoz, integetett utánad, rád mosolygott, fején az elválaszthatatlan golf sapkája. Majd alig két hónap leforgása alatt azon találod magad, hogy hazautazol külföldről (hol máshol is lenne az ember, a jobb élet reményében...), és már a betegágya mellett állsz. Ő megfogyva, te zavarba. Beszélgetsz vele, öntöd bele a lelket. Várod, hogy másnap elinduljon a chemoterápia. De az sosem fog elindulni, hiszen nem tudhatod, hogy azaz ágy nemcsak beteg-, de a halotti ágya is egyben. Még aznap este, félhét felé fogad a hívás. Jöjjenek, jöjjenek, ha még látni akarják az utolsó perceiben az édesapjukat. Sietsz, rohansz, nyomod a gázt, körülötted mindenki sír, próbálod tartani magad, hiszen az útra kell koncentrálnod, mikor megint csörög a telefon, testvéred felveszi és a vonal másik végén az orvos közli: ne siessenek oly nagyon. Meghalt.

A világ összeomlik körülötted, de neked menned kell, még el akarunk tőle köszönni, tudod, hogy ezt meg kell tenni. Majd nem sokkal később ott állsz a halotti ágya mellett. Rajta apád. Ott fekszik, mintha csak aludna, csak épp nem horkol. Ott van, de valójában már nincs. Egy test van ott, aki nem mozdul soha többé. Fekszik nyugodtan. Még meleg. Megsimogatod az arcát, nagy kerek, húsos füleit, melyet annyiszor babráltál gyerekkorod óta, megcirogatod a bajszát, majd a haját. Utoljára. Soha többé nem lesz rá alkalmad, soha többé lesz nem rá lehetőséged. Mert már nem lesz. Nem lesz soha többé. Nehéz az embernek felfogni a halált, addig, amíg meg nem jelenik személyesen.

Körülötted leírhatatlan szomorúság, ordibálás, sírás, sikoly, könnyek. Megválaszolatlan Miértek? a levegőben. És te ott állsz némán. Nem tudod, mit kezdj a helyzettel. Fel sem fogod a helyzetet, és azt, hogy édesapád nincs többé. Meghalt.

Próbálod tartani magad. Segítessz a temetés szervezésében, csinálod. Nem mutatod a szomorúságod. Mész előre. Tudod, hogy ez a kötelességed. Ezt kell tenned. Eljön a temetés, amit már-már könnyek nélkül kibírsz, hiszen az elmúlt napok felemésztették minden erődet, miközben "boldog" is vagy, hisz látod, hogy százak jelentek meg édesapád utolsó útján. Büszkén felemelt fejjel konstatálod, hogy igen, édesapád egy értékes ember volt, jó életet élt. Egy ember, aki nem csak egy családot alkotott, és tartott el, nemcsak értéket alkotott, hanem szoros emberi kötelékeket hozott létre, akik most mind-mind kivétel nélkül körbeállják a sírját. Felteszed magadban a kérdést, vajon én képes leszek erre? Kevesen képesek rá. Higgye el kedves olvasó, kevesen.

Majd nem sokkal később. Visszautazol, hogy folytasd mindennapjaidat. A tragédia után felvedd az élet fonalát, melyet letettél egy időre. Szövögeted a terveidet, az életed menetét. Még egy hónap sem telik el az édesapád elvesztése óta, mikor a szemedbe mondják, hogy alig 2 hónap múlva megszűnik a munkahelyed, és szinte kivétel nélkül mindenkit szélnek eresztenek. Ott állsz (ülsz) és arra gondolsz, hogy vajon egy hónapon belül tényleg el lehet veszteni az édesapádat, és a munkádat, amit szerettél?

El.